A veszekedés művészete

  • 0

A veszekedés művészete

Category : Életvezetés

Az ókorban még a retorikához tartozó külön tudományág volt a disputa, a vitatkozás, érvelés és meggyőzés művészete. Ma nem kötelező tananyag, így nem is tanulunk meg vitázni, és rendre belefutunk parttalan vitákba, meddő veszekedésekbe, sőt, nem is tudjuk igazán megfogalmazni, mi a vita és a veszekedés között a különbség. Pedig vitatkozni konstruktívan is lehet, csak egy kis odafigyelés kell hozzá.

 

Mindennapi életünk során időről-időre előállnak olyan helyzetek, amikor eltérnek az érdekeink a másik fél szempontjaitól. Hova menjünk nyaralni? Mit vegyünk a nagyi születésnapjára? Melyik kollégát léptessük elő? Miért nem kérjük azt a szál kolbászt, amit az eladó kiválaszt nekünk? A magánéletünkben, és munkahelyünkön kialakuló, fent említett helyzetek folyamatosan feszültséget szülnek, mi pedig vérmérsékletünktől függően próbálunk kiutat találni a szituációból, hol kiabálással, hol fenyegetőzéssel, hol a saját álláspontunk folyamatos mantrázásával. Sajnos ezek egyike sem vezet megoldáshoz, nem vet véget a problémás helyzetnek, sőt további nehézségeket okozhat.

 

Veszekedjünk már egy jót!

Vannak persze olyanok is, akik semmilyen helyzetekben sem keverednek szívesen vitába, ők úgy próbálják megúszni a konfliktust, hogy el sem kezdik azt.

A 33 éves Barbara friss szakításon van túl. Ő kezdeményezte útjaik szétválását, mint mondja azért, mert túlságosan sterillé vált a kapcsolatuk. „Kívülről mi voltunk az álompár. Se egy hangos szó, se egy vita, soha, semmilyen konfliktus nem volt köztünk. A párom mindig mindenben egyetértett velem, a családi béke és nyugalom érdekében igyekezett elkerülni mindenféle konfrontálódást. Ez elsőre ideálisnak hangzik, de a valóságban inkább idegesítő volt. Ha valamit sérelmeztem, vagy próbáltam a szemére hányni, csak hallgatott hosszan, némán várta, míg befejezem a mondandómat, de nem szólt semmit. Én pedig hiába vártam a reakcióját, véleményét. Sokszor sírva kértem, hogy legalább mondja el az ő álláspontját, mesélje el, hogy ő mit gondol, vagy épp mi nyomja a lelkét. Ilyenkor sem válaszolt, hanem egy idő után megsimogatta az arcom, és azt mondta, hogy biztos ő csinált valamit rosszul, és nekem van igazam. Én vérszemet kaptam, és egy idő után egyre többször provokáltam konfliktust, még akkor is, amikor tudtam, hogy nincs igazam. Őt ez sem zökkentette ki, nem keveredett velem vitába, és nem állt ki magáért. Ekkor szólalt meg a vészcsengő a fejemben, és kezdtem el azon gondolkodni, hogy talán mégsem passzolunk össze.”

Bár ez az eset meghökkentőnek tűnhet, a szakirodalom azt mondja, hogy a vita sokszor igenis hasznos lehet. De tényleg lehet egy veszekedés kapcsolatépítő? Vásárhelyi Judit executive coach szerint igen. „Egy jó vitatkozás, egy egymás véleményét meghallgató disputa frissítően hathat minden kapcsolatban. Hangsúlyozom, hogy nem őrjöngő veszekedésre gondolok, hanem a másik gondolatait tiszteletben tartó szóváltásra. Az ilyen vita, még ha átmenetileg kellemetlennek is tűnik, néha mégis szükséges, mert feloldja a konfliktusokat, csillapítja a kedélyeket. Ha nem söprik a szőnyeg alá a problémákat, hanem a két fél érdekeit ütköztetve próbálnak megoldást találni, az azt jelzi, hogy még mindig szeretik és tisztelik egymást, ezért próbálnak közösen eredményre jutni. A tartós kapcsolat titka tehát nem az, hogy a pár mindkét tagja mindig egy álláspontot képviseljen, hanem az, hogy még akkor is, amikor esetleg összekapnak, mindketten törekedjenek a másik véleményének meghallgatására, és tiszteletben tartására.”

 

Konstruktív vita vagy céltalan marakodás?

A szóváltás leggyakrabban valami jelentéktelen semmiség miatt kezdődik el a 40 éves Szilivéknél.  “A házasságunk tizenhét éve alatt a fontos dolgokban mindig egyetértettünk a férjemmel, de lényegtelen apróságokon bármikor össze tudtunk kapni. Megfigyeltem, hogy az ilyen szópárbajok nálunk általában a miért kérdésekkel indulnak: Miért nem a rendes helyére raktad vissza azt az kést? Miért nem azt a másik nadrágot adtad a gyerekre? Miért nem a korábbi vonattal indulunk? Engem ezek a miértek azonnal kiborítanak, és nem tudok normális hangnemben reagálni. A párom ahelyett, hogy elmondaná, hogy szerinte miért lenne jobb a korábbi vonat, vagy a sötétebb színű nadrág, egyszerűen csak odaveti ezeket a számonkérő kérdéseket, amitől nekem rögtön görcsbe rándul a gyomrom, és olyan hangnemben válaszolok, ami idegen tőlem. Ezzel megindul – a fiam szavaival élve – a szájkarate, melynek a vége mindig a kölcsönös duzzogás. Hiába próbáltam elmondani neki, hogy milyen rosszul esnek nekem ezek a kérdések, nem tudok változtatni ezen a szokásán.”

A coach szerint ez a példa remekül illusztrálja az eredményhez nem vezető parttalan civakodást. “A céltalan marakodást legtöbbször tényleg hasonló, apró nézeteltérések robbantják ki. De okozhatja hosszabb ideje elfojtott elégedetlenség, vagy keserűség is. Ezeknél a szituációknál látszik igazán a különbség a vita és a veszekedés között. A vita során a felek valamilyen konfliktust szeretnének megoldani, ezzel szemben a veszekedés csak erőfitogtatás, elkeseredett hatalmi harc. A higgadt, békés hangulatú egyezkedéssel ellentétben, a veszekedés sosem vezet sehová, pedig egy jól működő kapcsolatban nem a másik sértegetése, megbántása a cél, hanem az, hogy a probléma – legalább egy időre – megoldódjon.”

 

Álljunk bele a másik lábnyomába

Gondolkodtak már azon, hogy mi értelme van egyáltalán a veszekedésnek és vitatkozásnak? Hogy miért olyan fontos számunkra megváltoztatni a másik gondolatait? Miért próbálunk meggyőzni másokat arról, hogy higgyenek, vagy fogadjanak el olyan dolgokat, amiket nem is akarnak? Hát azért, mert alapvetően abból indulunk ki, hogy nekünk van igazunk, és a mi igazságunk az egyetlen és helyes. Ha két ember ezzel az attitűddel áll neki vitatkozni, nem fog dűlőre jutni a vitás kérdésben. Persze vannak erre is pozitív megoldások a világon. Vásárhelyi Judit, egy olyan példát említ, ami más megvilágításba helyezi a vitatkozást. “Vannak egy olyan népcsoport, amelynél a közös álláspontra nem jutó, hosszú ideje vitatkozó embereket egymással szembe állítják a homokba.” -avat be az érdekes szertartásba a szakember. “Miután mindegyikük elmondta a saját véleményét és érveit, helyet cserélnek, és a másik lábnyomába állva, a másik szemszögéből néznek rá a témára. Így kell folytatniuk a diskurzust, míg megoldást nem találnak. Érdekes módon a helycsere után nem sokkal szoktak jönni a nagy felismerések, és a közös megoldás.”

 

Egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet

Vásárhelyi Judit  azt mondja, hogy azért nem tudunk vitatkozni, mert nincsenek meg az eszközeink hozzá. Érzelemből, és nem értelemből vitázunk, ráadásul a  vitától még félünk is, mert mindig a konfliktus jut róla eszünkbe, és negatív üzenete van számunkra, pedig egy jó vita lehet konstruktív is. “A munkám során is azt látom, hogy az emberek nem adnak visszajelzést, nem fogadják el, sőt általában meg sem hallgatják a másik álláspontját. ” -mondja a szakember. “Legtöbször úgy megyünk bele a vitába, hogy nekünk van igazunk, és nem értjük, hogy a másik ezt miért nem látja. Holott lehet, hogy neki is igaza van, csak ő más szempontból közelíti meg a témát, vagy épp másképp fejezi ki magát. Pedig minden vitában lehetne egy közös pont, márpedig az, hogy egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet.” Ez egy szellemes megközelítés, de az igazi megoldás a tudatosabb hozzáállás lenne, főleg, ha érzelmileg is érintettek vagyunk a témában. Persze egy konfrontáció során nehéz érzelmileg kívül maradni, de ha odafigyelünk a vitapartnerünkre, és a közös megoldást keressük az eltérő nézetek helyett, akkor sikerülni fog. És ez talán vita és a veszekedés közötti különbség is. Vita mindig partneri viszonyt feltételez, ahol a felek win-win alapon vesznek részt a helyzet megoldásában, a veszekedésnél az egok harcolnak, és folyamatosan lenyomjuk a másik felet.

 

Asszertivitás lehet a kulcs

Vásárhelyi Judit szerint a vitatkozás során az asszertív kommunikáció lehet a kulcs a megoldáshoz. “Az asszertivitásról egyre többet hallani mostanában, rengeteg tréning témája, mert sokan felismerték, hogy mennyire pozitív hatása van a mindennapi életünkben. Az asszertivitás tulajdonképpen egy önérvényesítő magatartásforma, melynek alkalmazása abban segít, hogy vitás helyzetek során a felek mindegyike nyertesen kerüljön ki a szituációból. Ilyenkor olyan kommunikációs eszközöket használok, melyekkel úgy érvényesítem az akaratomat, hogy azzal nem bántok meg senkit, és hozzásegítem a partneremet ahhoz, hogy az ő érdekei se sérüljenek. Az asszertivitás mások és önmagunk tiszteletét jelenti, saját érdekeink közvetítését, és mások érdekeinek figyelembevételét. Az asszertivitás remek konfliktus kezelési eszköz is, ha megtanultuk alkalmazni, a mindennapi életünk részévé válhat, konfliktusok nélkül is.”

 

 

5 tipp a kulturált vitázáshoz


Tudjunk hallgatni!

A vita során törekedjünk arra, hogy mindkét fél elmondhassa a saját álláspontját, anélkül, hogy kritizálás, vagy minősítés tárgya legyen a vélemény. Minden vita jó alkalom arra, hogy elmondhassuk sérelmeinket, és megnyugtató válaszokat kaphassunk mindazon kérdésekre, amelyek bizonytalanságot keltenek bennünk.

Legyünk őszinték!

Ha végre megjön a bátorságunk, és kenyértörésre viszünk egy régóta halogatott problémás helyzetet valakivel, akkor ne szégyelljük magunkat, és merjünk őszinték lenni. Ha konfrontálódunk valakivel, ne kerülgessük a forró kását, ne rébuszokban beszéljünk, hanem legyünk őszinték, ezzel elkerülhetünk egy csomó félreértést, és további parttalan vitákat is

Ne bántsuk meg a másikat!

Előfordulhat, hogy egy heves vita során feszült érzelmi állapotba kerülünk, és olyan mondatok csúsznak ki a szánkon, amelyekkel akaratlanul is megbántjuk a másikat. Ne feledjük, hogy a harag általában elszáll, de a kimondott szavak bántó ereje hosszú időre keserűséget okozhat.

Ne vonjunk bele másokat!

A vitás kérdéseket igyekezzünk egymás között elintézni. Ne vonjuk bele a család többi tagját, kollégákat, barátokat! Konfliktus esetén úgysem lehet érzelmi érintettség nélkül a vitapartner segítségére lenni. Inkább vonuljunk el, és négyszemközt tisztázzuk a sérelmeket, vagy problémákat.


Ismerősök pocskondiázása tabu!

Még ha magával ragad bennünket az indulat, akkor is szigorúan tilos a másik fél rokonainak, barátainak pocskondiázása. Legyünk óvatosak vitapartnerünk családjának jelzőkkel illetett emlegetésétől. Ezeket az óvatlan, mérgünkben könnyelműen kimondottakat bánjuk meg aztán a vita után leghamarabb.

 

 

A veszekedés 3 aranyszabálya


Ne támadjunk, ne feltételezzünk rögtön!

Bár a veszekedés hevében szeretnénk azonnal reagálni, és megvédeni magunkat, inkább próbáljunk kicsit lehiggadni, és úgy folytatni a szópárbajt. A meggondolatlan, támadó mondatok, és feltételezések bántóak lehetnek, és hosszú távú sértődéshez vezethetnek.

 

Ha nem tudjuk megoldani, zárjuk le!

Nem lehet mindig minden vitát megoldani, de le lehet zárni. Ha napokig nem szólunk egymáshoz, az még több konfliktushoz és még nagyobb távolsághoz vezet. Próbáljuk úgy befejezni a napot, hogy biztosítjuk a másik felet arról, hogy a vita ellenére is kedveljük, és tiszteljük.

 

Fogadjuk el, hogy van más vélemény is!

Nem várhatjuk el senkitől, hogy a mi szemünkkel lássa a világot. Akkor tudunk megegyezésre jutni, ha kölcsönösen érezzük a másik tiszteletét és elfogadását eltérő igényeink, lelki alkatunk, képességeink tekintetében.

 

Megjelent a Nők Lapja Magazin 2016. őszi számában, Viniczai Andrea – Vásárhelyi Judit tollából


Keresés oldalunkon:

Hírlevél