HURRÁ! KIRÚGTAK! … avagy: szerencse vagy sorscsapás? (Istenes Ani írása)

  • 0

HURRÁ! KIRÚGTAK! … avagy: szerencse vagy sorscsapás? (Istenes Ani írása)

Category : Olvasóink írták

Az alábbi történetet 1996-ban írtam le, most megosztom az Olvasóval.

– Képzeld, megkaptam a felmondólevelet! – hívtam fel ujjongva barátnőmet január elején.

– Te nem vagy normális, ennek örülsz ennyire? – mondta ő.

– Tudod, nem arról van szó, hogy örülök, hanem valami furcsa megkönnyebbülést érzek. Olyan szabadnak érzem most magam. Emlékszel? Nemrég mondtam neked, milyen jó lenne, ha alkotnának egy olyan törvényt, hogy a nyugdíjas évekből előre ki lehetne venni 2-3 évet. Mennyi mindent lehetne csinálni ez alatt szabadon, a 24 órát úgy beosztva, ahogyan én akarom. Azután természetesen visszamennék még dolgozni a nyugdíj miatt. Tessék, most itt a lehetőség. Jót nevettél azon is, amit egy könyvből olvastam fel neked. Egy olyan ember írta, aki azon tűnődött, mi lenne, ha visszafelé élnénk az életünket.

„Az élet nehéz. Rengeteg idő megy el vele, rengeteg hétvége, és mi az egész vége? A halál, mint jutalom. Az életet visszafelé kellene élni. Az embernek először meg kellene halnia, hogy ezen is túl legyünk. Azután 20 évig szeretetotthonban kellene laknia, ahonnan azzal rúgnák ki, hogy túlságosan fiatal. Ekkor kapna egy aranyórát és már mehetne is dolgozni legalább 40 éven át, vagyis addig, amíg eléggé visszafiatalodik ahhoz, hogy élvezni tudja a nyugdíját. Aztán főiskolára járna és hatalmasakat bulizna, amíg készen áll arra, hogy elkezdje a gimnáziumot. Aztán jönne az általános iskola, ahol újra lehetne játszani és semmi felelősség nem terheli. Ezután kisbaba lesz, visszamászik az anyja méhébe, ott kilenc hónapon át lebeg, majd a szerelmesek szemében felvillanó játszi fényként végzi.”

– Végül is, nem rossz ötlet – kuncogott a barátnőm a telefon végén. – Tudod, azért az érdekes, mondhatnám a sors iróniája, hogy pont egy évvel ezelőtt nyertél az Esti Hírlap telefonos játékán 100.000 Ft-ot, most pedig kapsz egy felmondólevelet a munkahelyedről.

– Igen, ez tényleg érdekes – válaszoltam – de talán nem véletlen, mert az életben szerintem semmi nem történik véletlenül. Akkor annak a pénznek nagyon örültem, mert még soha nem nyertem semmit. A sors ajándékának tekintettem, mint most ezt a felmondólevelet.

– Na jó, ez nekem magas, egyre inkább nem értelek. Nekem se szabadság, se ajándék a sorstól ilyen áron nem kell! Látom, megviselt a dolog, ha majd kihevered, hívj fel!

Elbúcsúztunk. Fél órával később a süppedő fotel mélyén, kávémat kortyolgatva, egyedül a lakásban a kora esti szürkületben, elgondolkodtam eddigi életemen. Schopenhauer német filozófus szerint a magány rendkívül fontos. „A magánynak két előnye van: először az, hogy az ember önmagával van, másodszor, hogy az ember nincs együtt másokkal.”

Ibsen az egyedüllétről pedig így vélekedik: „Az a legerősebb ember a világon, aki megáll a lábán egyedül.”

Azért jó, hogy nem vagyok egyedül! Van egy 85 éves, fiatalos gondolkodású anyukám, egy nyugis természetű férjem, két okos szép 24 és 19 éves lányom. Igaz, hogy én már 47 éves vagyok, de sebaj! Most több energia és ambíció van bennem, mint huszonéves koromban. Miért van ez? Lehet, hogy éppen azért, mert a gyerekek már felnőttek, fizikailag már nincs annyira szükségük rám, és élhetem kicsit a saját életem.

Harminc éve, hogy titkárnőként dolgozom, mindig nagyon szerettem ezt a munkát. Eddig, ill. két évvel ezelőttig nem is vágytam többre. Mindig jó főnökeim voltak, kölcsönösen elégedettek voltunk egymással, munkámat megbecsülték. Jó szívvel, szeretettel gondolok rájuk.  Két éve megismerkedtem egy több évtizedes múltra visszatekintő cég MLM-szisztémában értékesítendő termékeivel, és azóta, kiegészítő tevékenységű vállalkozó vagyok. Éreztem, hogy egy olyan dolgot kell elkezdenem, ami izgalmat, kalandot visz az életembe, kihívás, próbára tesz és még pénzt is lehet vele keresni a főállásom mellett. Rengeteget tanultam ez idő alatt, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.

Főnököm fél éve nyugdíjba ment, és én azóta fn. (főnök nélküli) titkárnő vagyok. Nem unatkoztam azért, munkám mindig akadt, besegítettem egy másik titkárnő munkájába. Többször azért gondoltam arra, hogy meddig mehet ez így? Tudtam, hogy hamarosan változás lesz a cégnél, új igazgató lesz, a kollegákat pedig szép lassan kezdik „lecserélni”, ill. elküldeni. Úgy döntöttem, hogy magamtól nem lépek, kivárom a dolgokat.

Mit fogok csinálni, ha mégis elküldenek? Semmit, ill. lemegyek a Duna-partra.

No, nem azért, hogy belevessem magam a vízbe, hanem leülök, nézem a vizet és közben József Attilára fogok gondolni…

„A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből  folyt volna tova,
Zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

Á, dehogy, velem olyan nem fordulhat elő, hogy elküldenek! (Sokan gondoljuk úgy, hogy a másikkal igen, velem nem.)

De még mennyire, hogy lehetséges! Január 3-án vettem át a felmondólevelet, amiben végül is egy teljesen elfogadható indok szerepelt státuszom megszüntetésére vonatkozóan.

Ez volt a kupán csapás esete!

Szerintem az embernek néha szüksége van egy alapos kupán csapásra, amely kizökkenti a megszokott kerékvágásból, a „komfortzónájából”. Ilyen lehet, pl. ha elhagyja a kedvese, vagy ha kirúgják a munkahelyéről.

Ezek a „sorscsapások” azonban előbbre is vihetnek, ha az ember úgy áll hozzá. Sokszor olvastam arról, hogy életünk jobbá tételének egyik legnagyobb titka a pozitív hozzáállás kialakítása, ami viszont egyszerűen döntés kérdése.

Eszembe jutott a két béka esete: „Egyszer volt, hol nem volt két béka, akik belepottyantak a tejszínes köcsögbe. Az első azon nyomban belátta, hogy reménytelen a helyzetük, megadta magát a sorsnak, elsüllyedt és meg is fulladt. A másiknak viszont nem nagyon volt kedve ilyen véget érni. Vadul taposni kezdett, igyekezett a felszínen maradni. Egy idő után, a kitartó lábmunkának köszönhetően, a tejszín vajjá szilárdult és a béka egyszerűen kiugrott a köcsögből.”

Az sem lehet véletlen, hogy éppen most, január utolsó hétvégéjén fogom elvégezni az Agykontroll tanfolyamot, amire még októberben jelentkeztem.

Nincs semmi bajom sem fizikailag, sem lelkileg, egyszerűen csak mérhetetlen kíváncsiság volt bennem – a könyv elolvasása után – milyen lesz életem legnagyszerűbb, legizgalmasabb kirándulása a „gondolatok világában” – ahogy azt ígérték.

Közben hazajöttek a családtagok, nem volt tovább időm elmélkedni.

Az események ezután filmszerű gyorsasággal peregtek. Munkahelyi dolgaimat rendbe raktam, kivettem a múlt évi maradék szabadságomat, érzékeny búcsút vettem kollegáimtól. Majdnem 3 havi felmondási időm nagy részét nem is kell letöltenem. Áprilisban pedig el kell döntenem, hogy vállalok- e újabb főállást és mellette maradok kieg.tevékenységű vállalkozó, avagy főállású vállalkozóvá avanzsálok.

Addig viszont rengeteg időm van. HEURÉKA!

A Duna partra nem mentem ki, mert iszonyú hideg volt, viszont a meleg szobában elolvastam József Attila gyönyörű versét. Másnap elmentem kozmetikushoz, fodrászhoz, a végkielégítésből vettem magamnak egy új ruhát, ráérősen sétálgattam a városban kirakatokat nézegetve, és végül beültem egy moziba.

Ki kényeztessen, szeressen engem, ha én nem saját magamat?!

Éjjel arra ébredtem, hogy furcsákat álmodtam. Álmomban – mint már annyiszor – egészen őrült, valóságtól elrugaszkodott ötleteim támadtak. Ezek általában a megszületésük pillanatában elhalnak, mert mindig legyintek: butaság! Lehet, hogy most van itt az idő, hogy ezeknek az ötleteknek a nyomába eredjek, és így új megoldási lehetőségeket keressek? Mi lenne, ha? Miért is ne? Milyen megérzéseim is voltak az utóbbi időben? Melyekkel kezdtem valamit? Milyen döntéseket kell meghoznom és mit súg erről az ösztönöm? Milyen határidőket szabjak magamnak?

Az ösztönöm azt súgta, bízzál és higgyél magadban, ne keress mindenben logikát. Akkor jövök majd a segítségedre, amikor a legkevésbé várod, és a nélkül lépek működésbe, hogy gondolnál rám. A problémát add át a tudatalattidnak, konkrét határidőt kitűzve és megjön majd a megoldás. Egészen jól „elbeszélgettem így magammal” egy ideig, míg ismét elaludtam.

Reggel úgy éreztem, mintha egy óriási szivacs lennék, amely sok mindent magába szívott tapasztalatokból, könyvekből és most érkezett el az idő, hogy ezt mind hasznosítsam, kamatoztassam, előhívjam magamból.

Belelapoztam Ron Holland: Beszélj és gazdagodj! c. könyvébe. Pont ennél  a gondolatnál volt egy cetli: „A recept, amire szükséged van, hogy elérd a gazdagságot, a sikert, a lelki nyugalmat, megoldást találj minden problémádra, nem más, mint a HALLGATÁS – NYUGALOM – MAGÁNY.” Hát igen, szeretek beszélni, de néha csendben kell maradni (ilyenkor boldog a férjem). A csendesség – erő.

Vasárnap reggel kértem a férjem, hogy menjünk ki a „birtokra”, nézzük meg, minden rendben van-e. Csodálkozott, hogy ilyen zord időben ki akarok menni, de kocsiba ültünk és elindultunk. Amíg ő bent a házban motozott, én kint a kertben sétáltam a szikrázó napsütésben, a ropogós szűz hóban. Teleszívtam a tüdőm friss, tiszta levegővel, elnézegettem kis csemetefáink hótól roskadozó ágacskáit, megsimogattam az elém szaladó Cirmit. Élveztem a csöndet,  a végtelen hófehér magányt. Gondolataimat egy-egy távoli kutyaugatás, és a szomszéd kisüstire hívogató hangja szakította meg.

Szükségem van olyan forrásra (könyv, zene) ahonnan meríthetek. Ilyen nekem Herakleitosz, a görög filozófus.

  • „Nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba.”
  • „Ha nem várod a váratlant, soha nem is fogsz eljutni hozzá, mert más úton nem megközelíthető.”
  • „Nem hagyhatjuk a véletlenre a véletlent.”
  • „Az ember akkor jut a legközelebb saját énjéhez, amikor olyan komollyá válik, mint a játszadozó gyerek.”

Ez is nagyon tetszik, mert igaz: „Az élet olyan, mint egy pókerjátszma. Vagy én osztok, vagy nekem osztanak. Tehetség és szerencse kell hozzá. Az ember tartja a tétet, emel és blöfföl. Mindig lehet tanulni a partnerektől. Előfordul, hogy egyetlen párral nyerünk, de az is, hogy fullal veszítünk. Bármi történjék is, addig jó, amíg mozgásban van a pakli.”

„Az élet olyan, mint egy szoba, amely eleinte csupa nyitott ajtóból áll, de ezek fokozatosan bezárulnak előttünk, ahogy öregszünk.”

Szép, és igaz gondolat, amit a magam részéről kiegészítek azzal, hogy néha talán jobb, ha egyes ajtókat mi magunk, szándékosan zárunk be, helyette nyithatunk új ajtókat, sőt pici ablakocskákat is.

Elhatároztam, hogy szorgalmasan, kitartóan fogok dolgozni a vállalkozásomban, kb. annyit, mint amikor napi 8 órában a cégemnél dolgoztam. Hiszek magamban és abban, hogy a lelkesedés és a dinamizmus ugyanolyan ragályos, mint a depresszió és a közönyösség.

Naponta el fogom olvasni ezt a verset:

„Ha úgy gondolod, verve vagy, akkor így van.
Ha úgy gondolod, nem mersz, akkor így van.
Ha szeretnél nyerni, de úgy gondolod, nem tudsz,
Majdnem biztos, hogy nem fogsz tudni.
Ha úgy gondolod, veszteni fogsz, így lesz,
Mert a világban, amit találunk
A siker az emberek akaratával kezdődik
Minden a lelkiállapotban gyökerezik.
Ha úgy gondolod, hogy reménytelenül lemaradtál, akkor így van.
Gondolatban magasra kell emelkedned,
Önmagadban kell biztosnak lenned, mielőtt
Bármilyen díjat is elnyersz.
Az élet győzelmei nem mindig azokéi,
Akik a leggyorsabbak, s a legerősebbek,
De előbb vagy utóbb az lesz a győztes,
AKI ÚGY GONDOLJA, GYŐZNI KÉPES.”

Istenes Ani


Keresés oldalunkon:

Hírlevél